Elmesélem megmalacosodásom történetét az elejétől kezdve.
(Ma nem volt időm összeereszteni őket, csak arra, hogy meg legyen a 15 perces öl-terápia, majd sikerült EGYEDÜL levágnom Málác úr mellső körmeit!!! Sose csináltam előtte sikeresen, és most sikerült!!!!!) ;)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Magyarországon egy kisfiú. Amióta az eszét tudta szerette az állatokat. Amikor megtanult olvasni, minden állatos könyvet elolvasott amit talált, sőt mikor megjelent az Állatbarát magazin, lelkes olvasója lett.
Elolvasta ától cettig, és irigykedett azokra az emberekre, akik az akkori német államban kisállatokat tarthattak, hiszen neki nem engedték a szülei, hogy állata legyen, mert állat a lakásba nem való!
Végül hosszas könyörgésre 12 éves korában kaphatott egy kiskutyát, és a szülei rábízták a nevelését.
De egy 12 éves kiskamaszt olyan sok minden köt le, suli, barátok, első szerelmek, hogy nem foglalkozott kellőképpen a kiskutyával, így az más gazdi után nézett, a családfő lett az eb rajongásának tárgya. Amikor hősünk 15 éves lett, elment a Pecsa-ban évenként megrendezett kisállatvásárra. Elhatározta, hogy szerez egy tengerimalacot. Már egy hónapja fűtötte a láz, amit csak tudott elolvasott a malacokról, beszerzett egy üres akváriumot is egy ismerősétől, vett az állatboltban kaját, itatót stb...
A malacosokat végignézte, és talált egyet akinél voltak fent az asztalon is malacai, meg lent az asztal alatt összezsúfolódva. A fentiek drágábbak voltak, mint a lentiek, de hősünket nem ez aggasztotta, hanem, hogy milyen körülmények között vannak, és azt gondolta jót fog tenni azzal a malaccal akit ő megvesz. Kiválasztott egy számára kicsinek tűnő tengerimalacot (süldő nőstény volt), és örömmel hazavitte. Amikor este a szülei meglátták, olyan patáliát rendeztek, hogy nem szóltak se a gyerekhez, se az állathoz, csak azt jegyezték meg undorító patkány. (Most, hogy nem náluk vannak Punkyék, most nagyon kedvelik, mert oooolyan kis cukik... :P) Pedig egy aranyos kis trikolor (fehér-fekete-barna) malackalány volt. 3 nap után TR nem bírta tovább és feladta a harcot, odaadta egy kedves osztálytársnőjének, akinek degui voltak, és voilá, megtört az átok, a szülei újra szóba álltak vele!
Most már felnőtt fejjel tudja, hogy ez nevelési célzattal történt, hogy az engedélyük nélkül (ami sosem vált valóra, hiszen nem engedtek semmilyen állatot) nem hozhatott haza háziállatot!
E kudarc után sem adta fel, de csak csigát meg ilyen "vadon élő" állatokat tartott kis ideig, majd őket visszaeresztette a vadonba, ahova valóak.
Eltelt pár év, arról álmodozott TR, hogy lesz egy lakása és ott olyan állatot tart amilyet akar!
Kutyát és macskát szeretett volna, de a körülmények mégsem engedték, vagyis engedték volna, mert lakásban lehet tartani mindkét fajta állatot, de...neki nem volt szíve bezárni a kutyát és a macskát egész napra a négy fal közé. Így maradtak a rágcsálók, volt pár fajta rágcsálója de mivel ez malacblog, így maradjunk a tengerimalacoknál.
Elsőnek megvette Fahéj nevű fehér-barna abesszín malackáját. Nagyon megszerette pedig az serdülőként került hozzá. Aztán lett nete és olvasta a malacfórumokon (még malacos cd-t is gyártott tele tanáccsal meg hasznos malacos honlapokkal), hogy kell mellé egy társ. Vett mellé három hónap múlva körülbelül egy fiatal szürkésfekete malacfiút, Egérkét. Hatására az addig félig-meddig kezes Fahéj megváltozott, már nagyon nehezen lehetett elkapni, ha babusgatni akarta TR, és az addig békés, nem harapó Fahéj egy malacszörnyeteg lett. Eltanulta a harapdálást Egérkétől, aki az elejétől fogva problémás malac volt. Eltelt megint olyan két hónap, mikor TR megelégelte azt, hogy Fahéj terrorizálja mindig Egérkét, pedig semmi harc nem volt, csak a szokásos berregés. Az állatboltban felfigyelt egy kicsi rex-nek címzett kismalacra, aki valóban pici volt. Karanténba akarta tenni, de a két nagy megőrült tőle és ő is tőlük, így lesz ami lesz, egyberakta őket. Így most volt Egérkének kit terrorizálnia...megvolt a rangsor is. Mondhatni szerencséje volt TR-nek, mert balul is elsülhetett volna ez az akció arról nem is beszélve, hogy a kicsi fertőzéseket is hordozhat. A végén annyira megszerette egymást a három muskétás, hogy, ha az egyiket kivette ölmalacost játszani, a ketrecben maradottak visítottak utána, és ő is mindig tepert vissza hozzájuk.
Mi lett a sorsuk? Elajándékoztam őket, a haláltól való állandó félelem miatt, meg vettem egy nyulat.
Fahéjt láttam a malackiállításon ahol gazdát keresett, megismert...és sosem felejtem el azt az érzést, árulónak éreztem magam, cserbenhagytam őt, pedig ő sosem ártott nekem! :'(
Eltelt egy-két év malacmentesen, míg rámjött a vágy egyik év februárjában, hogy legyen megint egy malacom. Elmentem egy kereskedésbe, de ott is serdülők voltak, kiválasztottam egy fekete-barna rozettás fiút (sosem vettem nősténymalacot tudatosan, nem is volt a lakásomban még lánymalac).
Ryo-chant már nem úgy szoktattam ahogy a könyvekben meg van írva, hogy halkan kell lépni, beszélni, nem szabad zenét hallgatni meg ilyesmik. Úgy éltem ahogy eddig. Ezt meg is szokta.
De a haláltól való félelmem mindig ott lapult, hiszen időközben meghalt a kutyám és belerokkantam lelkileg, nem akartam ezt megélni, ráadásul mikor levágtam Ryo-chan karmát, ami fekete volt, belevágtam az érbe és végzett, utána nem mertem már karmot vágni. Megromlott a kis állattal a viszonyom, és őt is elajándékoztam, azzal a tudattal, hogy soha többé tengerimalacot, elegem van belőlük, a szőr- karomvágásból, mindenből!
Nem is volt, két évig legalább. Az utolsó egy évben semmilyen állatom nem volt, ezzel felelősségre szoktattam magam, mert elhatároztam, hogy soha többé nem szabadulok meg semmilyen állatomtól, így mivel nem volt, nem is volt mitől. :)
Tavaly július vége volt mikor betértem egy állatboltba egy kedves ismerősömmel.
A történet, hogy hogyan leltem Punky bébire, az le van írva a blog elején.
Úgy vettem meg ezt a kis rövidszőrű malacot, hogy őt sosem fogom elajándékozni. Telt-múlt az idő, és a rövidszőrből hosszúszőr lett. :P Volt egy törés Punkyval való kapcsolatomban amikor úgy volt elajándékozom, mert elegem lett belőle! De magamba mélyedtem, megváltoztam viselkedésileg, nem voltam vele ideges, és ő is megnyugodott. Rendeződött a viszonyunk.
Azóta jött Barney a másik malac meg Roo a teknős is. Mindegyiket úgy vállaltam, hogy nem akarok tőlük megválni, max. nagyon nagyon indokolt esetben, de pusztán szeszélyből, vagy "jaj meghalnak!", nos emiatt NEM fogom elajándékozni őket!
Punky az első olyan állatom itt, aki megélte a másfél évet! Azóta megtanultam szőrtápolni, -vágni, fésülni, karmot vágni...tisztességesen gondozom őket (az előzőeket is így gondoztam, sőt sokszor azt vágták a fejemhez, hogy az állataimnak jobb dolguk van, mint saját magamnak, vagy a barátaimnak, mert igyekeztem mindig a kedvükben járni (az állatoknak)!) :)
Szerintem kellettek ezek a "gyakorlóévek", hogy megérjek a felelősségteljes állattartásra, sajnos ennek pár állatom "itta meg a levét", de áldozatok nélkül nincs siker.
Mindenesetre ezeket a mostani állatokat tisztességesen felnevelem, gondozom és szeretem őket!
Sőt már teljesen malac-fan lettem, sose hittem volna, hogy ennyire rabul ejtenek ezek a kis szőrmókok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése